A Legbátrabb Város
Balassagyarmatot, 1919. január 29-én, a magyar katonák hősiessége és a fegyvert fogó polgárok, vasutasok önfeláldozása felszabadította az idegen uralom alól. Cselekedetük értékét növeli, hogy mindezt önszántukból, a hatalom akaratával dacolva vívták ki. Tettüket a katonai vitézség, a hazaszeretet és a polgári összefogás példájaként tartjuk számon.
A huszadik századi magyar történelem sorsfordítója az 1918 októbere és 1919 vége közötti rövid esztendő, amely alatt három radikális rendszerváltás játszódott le Magyarországon, miközben az ország elveszítette területének kétharmadát. 1918 őszén bekövetkezett az Osztrák-Magyar Monarchia háborús veresége, rövid napok alatt megdőlt az ezer éves Magyar Királyság, és a Károlyi Mihály vezetésével létrejött kormány egy demokratikus Magyarország létrehozását tűzte zászlajára.
Az ország peremrészein élő nemzetiségek elszakadási, valamint a cseh, román és szerb kormányok területszerző törekvései, de főként az általános és folyamatos válsághelyzet, nem kedveztek a demokratikus kibontakozásnak. Ebben a helyzetben vette kezdetét novemberben a cseh, román és szerb támadás, mely a győztes hatalmak (Franciaország, Anglia, az Egyesült Államok, Olaszország és szövetségeseik) jóváhagyásával, sőt hathatós segédletével rövid idő alatt elszakította a Felvidéket, Erdélyt és a Partiumot, valamint a Délvidéket. A tragédia bekövetkeztét elősegítette a kormányzó erők történelmi tévedése is, akik a mindenáron képviselt pacifizmus („békepártiság”) jelszavával meg sem kísérelték a fegyveres védekezést.
Károlyiék csak 1919 januárjában kezdték felismerni politikájuk tragikus következményét, és láttak hozzá egy ütőképes haderő létrehozásához.
Akkorra azonban a csehszlovákok már bevonultak a történelmi Nógrád vármegye északi részére, majd január 3-án Losoncra, egy hétre rá pedig megszállták a szomszédos Hont vármegye székhelyét, Ipolyságot. 1919. január 15-én több ponton átlépve az Ipolyt, elfoglalták a folyó déli partján fekvő vasútvonalat és Drégelypalánkot. Ezt követően egy alig negyvenfős különítmény bevonult Balassagyarmatra. Birtokba vették a vasútállomást, a postát és a laktanyát, a város vasúton túli részét és száz méteres sávban a Sivító-telepet. A laktanyában lévő nemzetőröket lefegyverezték. Az itt állomásozó magyar csapatok távoztak a városból.
Balassagyarmaton még a csehek ideérkezte előtt viták folytak a fegyveres ellenállásról. A kormány képviseletében működő Rákóczi István, aki főispáni feladatokat látott el, a jegyzőkönyvezett tiltakozást, s egyben a fegyveres ellenállás tilalmát szorgalmazta. Mások, főként tisztviselők, katonák (Pongrácz György megyei főjegyző, Huszár Aladár másodjegyző, Vizy Zsigmond és Bercelly György századosok) egy ütőképes „Palóc dandár” és az ellenállás megszervezésében látták a kiutat. Rákóczi kormánybiztos akarata érvényesült: a városi képviselő-testület küldöttsége már január 14-én este kivonult a vasútállomásra, fogadni a cseheket és biztosítani a megszállás békés voltát.
A csehszlovákok számára kiemelkedő jelentőségű volt a fontosabb vasútvonalak megszerzése. A város fontosságát növelte Salgótarján közelsége, ahol a megmaradt Magyarország egyetlen jelentősebb szénmezője volt található.
A csehszlovák politikusok minél nagyobb területet szerettek volna biztosítani új országuknak. Elképzeléseik szerint a határ Nógrád megyében Vác fölött, Püspökhatvan irányában húzódott volna.
Balassagyarmat az antant által 1918 decemberében kijelölt demarkációs vonal magyar oldalán terült el, így a csehszlovák megszállás az egyezmény előírásai szerint is jogsértő volt. Mégis, az ideérkező cseh vezetők hamarosan érzékeltették a város lakosságával, hogy a megyeszékhelyet a Csehszlovák Köztársaság részének tekintik. A távírók a megszállás délutánján már vették az első cseh nyelvű körözvényeket, a vasútállomásról hamarosan lekerült a magyar nyelvű tábla, nem engedték be a város területére a budapesti újságokat, a fővárosba csak Szügyből indultak vonatok. Január 25-én pedig az új hatalom képviseletében megjelent a városban Bazovszky zsupán (azelőtt losonci ügyvéd), a prágai kormány megbízottja a megszállt nógrádi részeken, hogy átvegye a közigazgatás irányítását.
Ez az egyértelmű színvallás volt az, amely a város társadalmában megindította az ellenállás szervezését. A nógrádi megyeszékhely lakóinak döntő többsége magyarnak vallotta magát, s nem akart egy idegen állam fennhatósága alá kerülni.
Mivel a monarchia nemcsak cseh, hanem osztrák részein is a vasutasok jelentős része cseh nemzetiségű volt, az önálló állam létrejöttekor több tízezer munkanélküli vasutas elhelyezési gondja nehezedett a prágai vezetésre. A megoldást a megszállt felvidéki vasutak, nagyrészt magát magyarnak valló, személyzetének lecserélésében látták. A losonci és ipolysági események, a megszállt területekről mind nagyobb számban érkező menekültek elmondásai a balassagyarmati vasutasokkal is megértették, hogy a megszállás nemcsak érzelmeiket sérti, hanem a saját és hozzátartozóik napi betevő falatját is veszélyezteti.
Miután egyelőre még csak az állomásparancsnok és néhány tisztviselő volt cseh az állomás személyzetéből, a rend és a vasúti forgalom fenntartására a megszálló egység parancsnoka katonai igazgatást vezetett be. Beosztottai kényszerrel állították munkába a dolgozókat, fenyítéseket alkalmaztak. Ez végleg felháborította a nemzeti érzelmeiben már egyébként is vérig sértett magyar vasutasokat.
Balassagyarmat lakosságának jelentős részét tették ki ebben az időben is a községi és állami közalkalmazottak (tisztviselők, tanárok, postások, rendőrök stb.). Losonc példája mutatta, hogy a csehszlovákok hatalomátvétele egyben az ő elbocsátásukat, sőt kiutasításukat is maga után vonhatja. Nem véletlen tehát, hogy az ellenállás gondolata ebben a társadalmi csoportban is táptalajra talált. Bazovszky zsupán erőszakos fellépése csak olaj volt a tűzre.
Január 27-én történelmi gyűlésre került sor a vármegyeházán. A köztisztviselők által szervezett rendezvényen a városi társadalom szinte valamennyi rétege képviseltette magát. A lelkesítő, ellenállásra buzdító beszédek után egy jelkép erejű kézfogásra került sor. Pongrácz György vármegyei főjegyző és a szociáldemokrata Schuch István mozdonyvezető kézszorítása két társadalmi réteg, két eltérő látásmód, politikai felfogás szövetkezését jelentette a közös cél érdekében. Egyhangúan kijelentették, hogy – vállalva sorsuk bizonytalanságát – nem tesznek esküt a csehszlovák államra.
Másnap a vasutasok küldöttséget menesztettek Magyarnándorba, az ott állomásozó katonaság vezetőihez, Bajatz Rudolf és Vizy Zsigmond századosokhoz, segítségüket kérve a megszállók kiveréséhez.
1919. január 29-én Bajatz és Vizy századosok csapatai, kiegészülve a balassagyarmati vasutasokkal, hajnali négy órakor támadást intéztek a csehszlovák katonaság ellen. Bajatz százados vezetésével három szakasz és egy géppuska feladata volt a laktanya hátsó frontjának a megtámadása, az Ipoly kishídjának elfoglalása, valamint a vasútállomás birtokbavétele. Vizyéknek a másik oldalról kellett megostromolni a laktanyát. Egy különítmény pedig a város különböző stratégiai pontjait szállta meg.
A laktanya elleni támadás sikeresen indult. Bajatzéknak véres harc árán sikerült felhatolniuk az épület emeletére. (Ekkor esett el a csehek parancsnoka, Lauka főhadnagy.) A 16-os honvédek különítménye Vizy Zsigmond vezetésével a főbejárat felől rohamozott. Ők is sikerrel betörtek az épületbe és feljutottak az emeletre, azonban itt zavar támadt a két csoport között, és a támadók visszavonultak.
A visszavonulás után Bajatz egy cseh vasutast küldött be a laktanyába, megadásra szólítva fel az ellenséget. Azok a felszólításra ki is tették a fehér zászlót, azonban a laktanya felé futó magyar katonákat sortűzzel fogadták. Ennek hatására a megriadt honvédek, minden biztatás ellenére, megkezdték a visszavonulást a közeli Szügy felé, onnan pedig Magyarnándorba.
A laktanya elleni támadással párhuzamosan heves – halálos áldozatokat is követelő – harc bontakozott ki a vasútállomás birtoklásáért, mely sikerrel járt. Helytálltak a balassagyarmati vasutasok is. Feladatuk volt a vasúti sínek mentén haladva a kóvári híd elfoglalása.
A laktanya elleni sikertelen akció hírére a város elöljárósága megkezdte a polgárság szervezését. Huszár Aladár másodfőjegyző lett a városparancsnok. A megszervezett polgárok egy része a temetőnél járőrözött, illetve puskatűz alá fogott egy Losonc felől érkező vonatot. Másik részük a városban cirkált. A lakosok – köztük balassis diákok –, hogy elhitessék a csehekkel a katonaság jelenlétét, a környező háztetőkről, épületekből lőtték a laktanyát. Végre, délután fél kettő órakor, a hadügyminiszter rendeletére, Balassagyarmatra érkezett az iglói géppuskás tanfolyam egysége, Kattauer Rudolf főhadnagy vezetésével. Telefonon azonnal felszólították a helyettes cseh parancsnokot a megadásra, és ugyanakkor támadást intéztek a laktanya ellen. Az ellenség megadta magát, 78 csehszlovák katona esett az iglóiak fogságába. Balassagyarmat felszabadult! A hírre a Drégelypalánkon állomásozó, Pálmay Ernő százados vezetése alatt álló katonai egység is támadást indított. Az Ipoly északi partját és Salgótarjánt biztosító 40. hadosztály csapatai szintén tüzet nyitottak a demarkációs vonalat átlépő csehszlovákokra. A következő napon felszabadult az Ipoly teljes bal partja.
A polgári és katonai áldozatokat hatalmas gyászoló tömeg kísérte utolsó útjukra a balassagyarmati temetőbe. A magyar és csehszlovák elesettek együtt nyugszanak örök békében a katonai temetőben.
Balassagyarmat a kezdetektől őrzi a hősi vállalkozás emlékét. A városháza falán 1922. október 29-én helyezték el a ma is ott díszelgő emléktáblát, Horthy Miklós kormányzó szavainak kíséretében: „Akikről e tábla szólani fog, igaz magyarok voltak, mert forrón szerették hazájukat, és hősök voltak, mert hazaszeretetüknek életüket is feláldozták.”
A rendszerváltozás után, 1998-ban, városunk képviselő-testülete január 29-ét városi ünneppé nyilvánította és döntött arról, hogy a Civitas Fortissima feliratot címerében és a Városháza homlokzatán is elhelyezzék. A cím használata – miután a Parlament elfogadta Urbán Árpád képviselő javaslatát – 2005 májusában országgyűlési megerősítést is kapott.